Kihalás fenyegette, most viszont már hungarikum

• Jó hírek, Növénytermesztés
• 2025. július 20.
• 125
• 0

A kéknyelű története majdnem olyan izgalmas, mint a szőlőfajtából készült borok. Karrierjét valószínűleg nem a Badacsonyon kezdte, egy időben a kihalás fenyegette, most viszont már hungarikummá nyilvánítását ünnepelhetjük.

A 2025. május 29-én a Hungarikumok Gyűjteményébe felvett badacsonyi kéknyelű szőlőfajtával kapcsolatban 20 éve még az is kérdés volt, egyáltalán magyar-e. Sokáig tartotta magát az az utóbb tévhitnek bizonyuló feltételezés, miszerint a kéknyelű valójában olasz fajta. Ezt a Borászati lapok már 1906-ban igyekezett megcáfolni – a kor technikai színvonalának megfelelően a fürtök alaktani összehasonlításával: „Goethe H. az ampelografiájában tagadja ilyen faj létezését és azt állítja, hogy a kéknyelű az olasz Piccoletto bianco-val, melyet nálunk Pikolit-nak hivnak, azonos. A faji hasonlatosság ugyan megvan, de amíg a Pikolit bogyói igen vékonyhéjuak és hamvasak, addig a mi kéknyelünk nem hamvas, igen vastag héjjal bir és zamatja is finomabb amannál.”

Próbálkozásuk nem végződött sikerrel

Győrffyné dr. Jahnke Gizella és dr. Korbuly János még 2006-os doktori értekezésükben is felhívják a figyelmet, hogy „az Interneten a Nemzetközi szőlőfajta katalógusban a »Kéknyelű« fajta, mint az olasz  »Picolit« fajta szinonimája szerepel”. Egyúttal ők szállították viszont a végső cáfolatot is: úgynevezett savas foszfatáz izoenzimmintázatuk alapján végérvényesen elkülönítették egymástól a két fajtát.

Jóval nehezebb kérdés immár, hogy badacsonyi-e a badacsonyi kéknyelű. Első, ma fellelhető írásos említése ugyanis a Somlóhoz köti. Fábián József református lelkész 1805-ben fordította le Jean-Antoine Chaptal francia kémikus-fizikus művét a borok készítéséről és eltartásáról, ezt pedig kiegészítette „Nagy Somlyó Hegyéről és Boráról” című saját jegyzetével és benne a kéknyelűvel. A fajta első írásos badacsonyi említése 1820-ban történik. A Tudományos Gyűjtemény folyóirat a borvidékek ismertetésénél a „Badatsonyon” a kéknyelű fajtát is felsorolja.

Kétségtelen, hogy már a 19. században is látszott, hogy a fajta a Badacsonyon érzi magát a legjobban. Erről tanúskodik Schwarzer József 1882-es értekezése. „Egy helyen kéknyelűt láttam szaporítani, mi ezen véleményem szerint a legrosszabb kísérlet Tolnamegyében, mert a kéknyelű Zalában is egyedül csak Badacsonyban terem jó bort.” Nézete szerint a helyi vízgőzök segítették a szőlő megfelelő beérését. Újabb keletű magyarázatok viszont inkább a hegy-völgy irányú légmozgást említik, ami segíti a megtermékenyülést.

A kéknyelű ugyanis úgynevezett nővirágú, nem képes önbeporzásra

Másik, „hímnős” szőlőfajta közelségére van szüksége a megtermékenyüléshez, ezekről a tőkékről viszont át kell szállnia a virágpornak. Nem utolsósorban éppen eme tulajdonsága miatt sosem terjedt el igazán: a 19. század végi, Magyarország szőlőinek jelentős részét kipusztító filoxérajárványt követő restaurációnál egyedül a Badacsonyon támogatták az újratelepítését. Nagyon sokan nem éltek a lehetőséggel, így 1940-ben például az Esti Újság mint alig néhány táblát kitevő „kihaló borfajtát” mutatja be olvasóinak a kéknyelűt.

A szocializmusban még egyszer megpróbálkoztak az elterjesztésével. „Mesterséges beporzással, szelektálással és egyéb nemesítési eljárásokkal kísérleteznek ezzel a fajtával, hogy nagyobb terméseket adjon” – számolt be a Magyar Nemzet 1956 augusztusában. „Dr. Jezernitzky Lajos kutató új módszert dolgozott ki a Kéknyelű termesztésére. E fajtát Budai zölddel váltakozó sorokban telepíti, s a fürtöket növekedést serkentő anyaggal, gibberelinnel kezeli. Így minden évben állandó, holdanként 50-60 mázsás termés érhető el” – írta ugyanez a lap 1965-ben. Szerencsére eme növekedési hormont bevető, ezért humánegészségügyi szempontból vitatható módszer hamar elhalt. Maradandóbb eredményeket hozott a nemesítés. Bár a „hímnős” kéknyelűt nem sikerült megalkotni, Király Ferenc a kéknyelű és a budai zöld keresztezésével állította elő 1957-ben a Badacsony 36 fajtát, amit 2004-ben rózsakő néven fel is vettek az országos fajtajegyzékbe. (Nevét a Badacsonyon, a Kisfaludy-ház felett található hatalmas bazalttömbről kapta.) Mindeközben – nem tudni, miért – a szocialista vezetés az egri bikavér, a tokaji aszú, a badacsonyi szürkebarát mellett a badacsonyi kéknyelűt szemelte ki arra, hogy (export)márkát építsen belőle. Jól jellemzi a helyzetet Békássy Péter, a rendszerváltás után megalakult Hegyközség Érdekvédelmi Szervezet elnökének számadása, amely az 1992-es Köztársaság folyóiratban jelent meg: „Az elmúlt időben legalább hússzor annyi badacsonyi bort adtak el, mintamennyi itt termett. Legjobb példa erre a Kéknyelű: alig egy-két hektáron vannak tőkék, nem terem több 150 hektónál, aztán mégis mindenütt kapni.”

Éppen Békássy volt az egyik, aki Csanádi Józseffel (a Badacsonyi Állami Gazdaság egykori borászati üzemvezetőjével) és a 2021-ben elhunyt Szeremley Huba borásszal a fajta megmentésébe kezdett a rendszerváltás után. Az egyetlen még fennmaradt lelőhelyről, a badacsonyi borászati szövetkezet 0,3 hektáros nemesgulácsi ültetvényéről vittek vesszőket szaporítás céljából a saját kertjükbe, illetve Szeremley Huba meg is vásárolta a terület egy részét. „Mivel nagyszüleimnek nyaralójuk volt Ábrahámhegyen, édesapám sok nyarat ott töltött. Fiatal korától ismerte tehát a fajtát. Meggyőződése volt, hogy magyar fajtákkal van esély nemzetközi sikert elérni, ezért is hitt a kéknyelűben” – meséli Szeremley László borász. Talán kijelenthető, hogy a fajta végleg megmenekült: hungarikummá nyilvánításának idején 50 hektárt termesztenek belőle az országban, ebből 45-öt Badacsonyban.

Forrás: bor.hu